A Csomópont podcast második évadának negyedik részében három különböző területről érkező vendég ül egy asztalhoz – korántsem először. Az Épített környezeti nevelés az óvodában című kötet szerzőinek többéves együttműködéséből már számos izgalmas projekt született. Meghatározó projektjük mellett a történeteik mögötti pedagógiai meggyőződésekről is mesélnek az adásban. Szóba kerül az alkotópedagógia, a tárgyalkotás, de az is, hogy hogyan tanítható felnőttek számára az érzékszerveik tudatosabb használata és a tér érzékelése vagy éppen a mentális térképeik fejlesztése. Tarts velünk ebben az izgalmas utazásban!

Hallgasd meg a podcastot Spotify-on vagy YouTube-on és iratkozz fel a friss tartalmakért!

Életutak és egy nagy találkozás

Pataky Gabriella és Skaliczki Judit párosa a kultúrAktív Egyesületben egészült ki Rekvényi Violával, aki kezdetben a COVID járvány alatt oktatóként segített be új társainak. Mint az az adás hangulatából is érződik, a hármas remekül egymásra talált az építészek, tájépítészek, városépítészek és pedagógusok alkotta közösségben. A kultúrAktív az épített környezeti nevelés eszközeivel segíti fiatalokat és felnőtteket abban, hogy megismerjék, megértsék és aktívan formálják lakóhelyüket. Ennek jegyében programokat szerveznek gyerekeknek élő társasjáték és közösségi tervezés formájában, pedagógusokat képeznek a környezeti nevelésre és kiadványokat publikálnak – például az adás vendégei által közösen alkotott Épített környezeti nevelés az óvodában címűt.

Pataky Gabriella vizuális neveléssel foglalkozik, ezt tekinti személyes és szakmai útkeresése középpontjának. Munkájában arra törekszik, hogy a vizuális kultúra eszközein keresztül adjon válaszokat a körülöttünk zajló, egyre dinamikusabb társadalmi és környezeti változások kihívásaira. Már csaknem két évtizede foglalkozik azzal, hogyan lehet az óvodapedagógus-képzésben tanuló hallgatókat kiszabadítani a sablonos – például kifestőkönyv-alapú – gondolkodásból, és hogyan lehet őket a kortárs művészet segítségével kreatív, önálló megoldáskeresésre ösztönözni. Fontos számára, hogy a felnövekvő generációk ne idegenedjenek el saját koruktól. Meghatározó élményként említi találkozását Silke Edelhoffal, az épített környezeti nevelés egyik úttörő alakjával, aki komoly hatással volt szemléletére és pedagógiai megközelítésére.

Skaliczki Judit eredetileg építészként végzett, majd az urbanisztika tanszéken találkozott a közösségi tervezés és a jövő városa koncepciókkal, amelyek meghatározták későbbi érdeklődésének irányát. Bekapcsolódott néhány, az épített környezeti neveléshez kapcsolódó gyerektáborba, ahol a fiatalok városi környezettel kapcsolatos tudatosságát és kreativitását fejlesztették. Fontos szakmai kihívásként tekint az építészeti tudás és gondolkodásmód érthető és élményszerű eljuttatására a nem szakmabeliekhez. Különösen nagy lehetőséget lát a pedagógusok bevonásában, akik közvetítő szerepet játszhatnak a gyerekek épített környezettel való kapcsolatának erősítésében. Jelenleg doktori iskolai keretek között foglalkozik a témával, szoros együttműködésben Gabriellával.

Rekvényi Viola képzőművészként került a csapatba. Pályája a művészet és a design határterületein indult. Glasgow-ban interaction design szakon, a MOMÉ-n animációs mesterképzésen képezte magát. Ahogy mondta, az épített környezeti nevelés világába „nyitott ajtókon sétált be”. Egyetemi kutatásai során azt vizsgálta, hogyan változtak meg az egyetemisták tanulási szokásai és térhasználati gyakorlatai a COVID-járvány idején. A válaszokból az is kiderült, hogy a hallgatók sokszor még a szükséges szókinccsel sem rendelkeztek ahhoz, hogy megfogalmazzák tapasztalataikat – ez a tapasztalat nagyban megerősítette benne a vizuális kultúra és a térhasználat tudatosításának fontosságát az oktatásban.

Közös kötet: Épített környezeti nevelés az óvodában

Az épített környezeti nevelés egy viszonylag új, speciális oktatási terület, amely a fizikai környezethez való tudatos viszony kialakítását célozza meg. Egyszerre kíván tudást közvetíteni az épített tér működéséről, érzékenyíteni a terekben megnyilvánuló társadalmi és kulturális viszonyokra, valamint ösztönözni a környezet alakításában való aktív, felelős részvételre.

A módszertani megközelítés a proaktivitást, a kérdésfeltevést, a kreatív problémamegoldást és az interaktív tanulást állítja a középpontba. Az egymás és a környezet iránti tisztelet alapattitűdnek számít. Mindezt nem elvont elméleteken, hanem a hétköznapi térhasználat újraértelmezésén keresztül teszi lehetővé. Egyszerű kérdések, hétköznapi impulzusok segítik a tanulókat abban, hogy másképp nézzenek körül – hiszen a városiasodással és a multitasking életmóddal járó tempóváltás következtében ma egyre kevésbé figyelünk a minket körülvevő térre.

A módszerek között szerepel például az „Utam az egyetemre” című feladat, amely a mindennapi útvonal tudatos megfigyelésére ösztönöz. A tapasztalatok szerint különösen tömegközlekedés esetén az útvonal vizuális és térbeli lenyomata szinte teljesen törlődik – az élmény újraértelmezéséhez tehát szükség van konkrét megfigyelési szempontokra. A környezetérzékelést nemcsak a látottakra építik: gyakran aktivizálják mind az öt érzéket, például illat-, hang- és egyéb felelősöket kijelölve egy-egy csoportban. A falakon belül is kínálkoznak lehetőségek, például a frottázsolás (az iskolai falfelületekre tett lap satírozásával), amely a tér és a tanuló kapcsolatát vizuálisan és tapintás útján is rögzíti.

Kitekintő gondolatok a kötet kapcsán

A kötet bemutatása során a tartalmi részletek helyett végig az a pedagógiai-nevelési szemlélet kap hangsúlyt, amely a szerkesztés hátterében is meghúzódik.

A szerzők kiemelten fontosnak tartják a pozitív üzeneteket, a fejlesztő értékelés ösztönzését. Ugyanis a vizuális nevelésben a diákok gyakran túlságosan szigorúan ítélik meg saját teljesítményüket, amit feltehetően az oktatóik is megerősítenek bennük.

A vendégek rámutattak, hogy a környezeti nevelés során fejleszteni kívánt készségek – például a bátorság, a tapasztalati tanulás, a fizikai érzékelés vagy az önálló megfigyelés – gyakran ellenállásba ütköznek a pedagógusi vagy szülői túlféltés miatt. A gyerekeket gyakran védik meg az érzékelt veszélyektől, a kosszal járó tevékenységektől, vagy éppen azoktól az egyéb „költségektől”, amelyek gyakran együtt járnak egy tantermen kívüli foglalkozással. Ezek az óvatosságból eredő korlátok nemcsak a tanulási élményt, hanem a környezeti érzékenység fejlődését is visszafoghatják.

A környezeti nevelés egyúttal együttműködésre is nevel. A közösen alakított tér tapasztalata erősíti a társas viszonyokra való reflektálás képességét is. Ez azonban gyakran ütközik a pedagógiai gyakorlatban rögzült hiedelmekkel. Az olyan mondatok, mint az „így szoktuk” vagy a „Fessük ki x színűre, a szemünk megszokja!” jól példázzák, mennyire nehéz áttörni a megszokás határait – ezek a minták akár évtizedekre is rögzülhetnek. Kiemelt fontosságú gondolatként hangzott el, hogy a környezet változtatható – vagyis nemcsak tanulmányozható és megtapasztalható, hanem alakítható is.

Viola egy személyes élményével érzékeltette, hogyan válhat a tér valóban aktív szereplővé a tanulásban. A Kincskereső iskolában, Winkler Márta óráin olyan tanulási környezetet tapasztalt meg, ahol minden osztályhoz két terem tartozott – az egyik hagyományos osztályteremként, a másik pedig szőnyeges, otthonos térként funkcionált, amelyet a gyerekekkel közösen rendeztek be. Ha lankadt a figyelem, a tanár a másik térbe vitte az osztályt, ahol több érzékszervet mozgósító feladatok segítették a fókusz visszanyerését. Viola szerint az ilyen típusú térhasználat óriási hatékonyságnövekedést eredményezett.

Tanulási vágyak a tantermen kívül

A beszélgetés egy pontján szó esett arról is, mi történik akkor, amikor a diákok tartósan kimaradnak a hagyományos iskolai környezetből – például a COVID-időszakhoz hasonló válsághelyzetekben. Gabriella és kollégái már a járvány előtt is vizsgálták, hogyan viszonyulnak a gyerekek az alkotás tereihez: mintegy 900 tanuló rajzát elemezték, miután a diákokat arra kérték, hogy rajzolják le, hol szeretnek a leginkább alkotni (az alkotás fogalmát előzetesen közösen tisztázták velük).

Az eredmények beszédesek voltak: mindössze négy tanuló ábrázolt iskolai környezetet, és ők is frontális oktatási helyzetet rajzoltak le. Ezzel szemben:

• 48%-uk az otthonát jelölte meg kedvenc alkotóhelyszínként, jellemzően szerető, támogató légkört is ábrázolva,
• 36%-uk pedig az iskolán kívüli, szabadtéri helyszíneket említette – ezek között gyakran jelentek meg természetes motívumok és finom ételek.

A COVID-időszak alatt újabb szempontok is a felszínre kerültek. A távoktatásban részt vevő diákok közül sokan szégyellték a videóhívások során látható hátteret, vagy éppen a gyenge internetkapcsolat és áramellátás miatt érezték magukat hátrányban. A kutatók tudatosan teret adtak annak, hogy a tanulók ezeket a tapasztalatokat megosszák és reflektáljanak saját tanulási környezetükre. Az így keletkező párbeszédek apró, de jelentős változásokat hoztak az egyéni tanulási terekben – az önreflexió révén sok tanuló új módon kezdte el birtokba venni a saját környezetét, és tudatosabban alakította az otthoni tanulás körülményeit.

Az alkotás út a technikai fejlődéshez és önmagunkhoz is

Gabriella egy negyven évvel ezelőtti kutatás megismétlését követően arra jutott, hogy a mai gyerekek vizuális képességei több szempontból is gyengülést mutatnak a korábbi generációkhoz képest. Ez a trend még sürgetőbbé teszi a tárgykultúra tudatos fejlesztését az oktatásban.
Viola szerint az alkotás újragondolása elsősorban szemléleti fordulatot igényel, nem pedig nagy anyagi befektetést. A tér- és tárgyalkotásra épülő pedagógiai gyakorlatok bevezetése sokszor olcsó, de átgondolt döntéseket igényel. Gabriella ehhez kapcsolódva hangsúlyozta, hogy néha az is elég, ha az ötletnek előbb adunk teret, mint a megvalósításnak – vagyis hagyunk időt az elképzelések megszületésére, mielőtt konkrét eredményt várnánk el a gyerekektől.

A nyomhagyás öröme alapvető emberi tapasztalat, amely már egészen korai korban is megjelenik: a firkálás, az építés és a gyurmázás mind-mind annak az élménynek a részei, hogy valami láthatót és maradandót hozunk létre. A pedagógus szerepe az, hogy ezt az ösztönös alkotóvágyat formálja és továbbvigye – ez a folyamat kétdimenziós térben például a spontán firkálástól a tervszerű rajzolásig vezethet, három dimenzióban pedig a formákkal való ismerkedést követően kezdődhet a kísérletezés többek között szobrokkal és terekkel, a kísérletezés pedig funkcionáló tárgyak ötleteit és megalkotását inspirálja. Amellett, hogy minden ilyen folyamat lehetőséget ad a technikai fejlődésre, mélyíti a tanulók viszonyát a környezetükkel és önmagukkal is.

Kapcsolódási lehetőségek a vendégekhez

A közös kötet mellett a beszélgetés résztvevői számos további kapcsolódási lehetőséget is említettek, ahol várják az érdeklődő hallgatókat és olvasókat:

• Az ELTE TÓK Vizuális Nevelési Tanszék fontos műhelye a vizuális és tárgykultúra-alapú pedagógiának, kilépési terepet biztosítva több képzési szinten is, óvodapedagógusoktól tanítókig és vizuális nevelőkig. 3-6-12+ nevű programjukat kisgyermeknevelőknek, óvópedagógusoknak, tanítóknak és rajztanároknak ajánlják. Munkájuk dokumentációja és alumni közösségük élete részben elérhető az instagramon is, a #3612plus hashtag alatt.
• A három vendég elérhetőségei mind elérhetők a tanszéki honlapon.
• A Minimal Human Space sorozat hétköznapi tevékenységekhez használatos terek legkisebb egységeit dolgozza fel, ami a térhasználat-tudatosság kialakítását célozza. A sorozat egyes állomásainak dokumentációjáról készült gyűjtés itt érhető el.
• Személyes alkotó terek kutatása: Viola doktori disszertációjának keretében egy saját mérőeszközt dolgoz ki a tanulók személyes alkotótereinek feltérképezésére – a mérési módszerről szívesen gondolkodik együtt más szakértőkkel.

Az asztaltársaság tagjai:

Dr. Pataky Gabriella egyetemi docens, tanszékvezető

Pataky Gabriella tanszékvezető egyetemi docens az ELTE Vizuális Nevelési Tanszékén, a 3•6•12+ Vizuális Képességkutató Műhely alapítója. 2011 óta óraadó a MOME Design- és vizuálisművészet-tanár MA képzésben. Korábban mesterdiplomáját is itt szerezte és a designoktatás területén végezte doktori kutatását az ELTE PPK Neveléstudományi Doktori Iskolájában A tárgykészítés-tárgytervezés a 6-12 éves gyerekek vizuális nevelésében, egy diagnosztikus mérés tükrében című doktori (Ph.D.) disszertációjával. Főszerkesztő az InSEA IMAG::Magazin főszerkesztői művészcsoportjában. Aktuális kutatási területei: épített környezeti nevelés, design pedagógia, vizuális kompetencia-elemek fejlődése és fejlesztése, outdoor pedagógia, nemzetközi közösségi művészeti projektek a tanárképzésben.

Skaliczki Judit tanársegéd

Skaliczki Judit DLA, építész, tanársegéd az ELTE TÓK Vizuális Nevelési Tanszékén, az InSEA IMAG Visual Journal meghívott bírálója, a Bartók Vizuális Műhely tagja. Egyetemi és doktori tanulmányait a BME Építészmérnöki Karán végezte. Doktori disszertációjának témája az épített környezeti nevelés pedagógiája. Aktuális kutatási területei: épített környezeti nevelés, outdoor pedagógia, oktatási terek és téralakítás.

Rekvényi Viola

Rekvényi Viola, interdiszciplináris művész, az ELTE PPK doktorandusza; az InSEA IMAG Visual Journal grafikai szerkesztője. Egyetemi tanulmányait a Glasgow School of Art Interaction Design és a MOME Animáció mesterszakán végezte. 2020 óta oktat az ELTE TÓK Vizuális Nevelési Tanszékén. Fő kutatási területei közé tartozik az épített környezeti nevelés, tér- és tárgykultúra, részvételi tervezés, inklúzió.

Farkas Bertalan Péter, szerkesztő-műsorvezető

Tudásmenedzser, tudásmenedzsment tanácsadó, tréner, projektmenedzser, de eredetileg földrajz-történelem szakos tanár. A mindennapi munkájában szakmai igazgatóként dolgozik a régió egyik legnagyobb oktatástechnológiai vállalatánál, emellett az oktatási és digitális transzformáció tudásmenedzsmentjével foglalkozik, vállalkozóként pedig a tanulási környezetek és a tudástranszfer szerelmese. Földrajz-történelem szakos tanárként és geográfusként végzett az ELTE-n, majd néhány év tanítás után állami ügynökségeknél (Educatio, EMET, Tempus) helyezkedett el, a Tempus Közalapítvány Tudásmenedzsment csoportját közel 6 éven át vezette. A Learnitect Design Kft. ügyvezetőjeként a tudásmenedzsment és a tanulási környezetek tudástranszfert elősegítő tervezésével, továbbá online és offline tanulásszervezéssel, közösségi terek tervezésével és nemzetközi projektmenedzsmenttel foglalkozik. A Csomópont podcast ötletét 2022-ben fogalmazta meg, amelyből végül 2023 őszén lett valóság.